Az alábbi önéletrajz a Biokultúra újság 2000. július-augusztusi számában (19-20. old.) jelent meg „Életemről” címmel.
1919. május 5-én születtem Nagyváradon – akkor még Magyarországon. Édesanyám neve Löwenchon Margit. Szüleimet a román hatóság „hazatelepítette”, velük együtt utaztam Kaposvárra, ahol elemi iskolát végeztem. Miután édesapámat Budapestre helyezték, az Érseki Rákóczi Gimnáziumba íratott be. Ott érettségiztem, kitüntetéssel. Ezután a Keszthelyi Gazdasági Akadémián szereztem első oklevelemet, 1940-ben. Még ebben az évben be kellett vonulnom katonának, s ettől fogva – rövidebb-hosszabb megszakításokkal – szolgáltam a hadseregben. 1942-ben a székesfehérvári rohamtüzérütegbe jelentkeztem, s velük kerültem a keleti arcvonalba. A voronyezsi harcok során kaptam a tűzkereszt, a délvidéki érdemérem után az első ezüst kitüntetést. A visszavonulás alatt, mint önkéntes próbáltam néhányadmagammal egy ún. sündisznó-állásban föltartóztatni a túlerőt, hogy a hósivatagban menekülők egérutat nyerjenek. Súlyos sebesüléssel jutottam el egy segélyhelyig, ahonnan hazaszállítottak.
A kórházi kezelés után elvileg le kellett volna szerelnem. Földerítő kiképzésem miatt
azonban a parancsnokság „ideiglenesen” visszaküldött a megtépázott szolnoki tüzérosztály küszködő alakulatához. Velük kínlódtuk végig az utat a vesztett debreceni csata után Leányfaluig. Amikor 1944 karácsonyán a 2 milliós szovjet sereg bekerítette Budapestet, először a pesti oldalon, majd később a Vár alatt tartottuk magunkat. A sikertelen kitörés után fogságba estem és gyalogmenetben „sétáltam el” Kiskunfélegyházáig. Onnan vittek először Foksaniba, majd különböző szovjet táborokba. Végzetesnek látszó tüdő-gyulladásomat egy jóindulatú orosz orvosnő tuber-kulózisnak minősítette, s ezen a címen hazabocsátottak.
Itthon derült ki, hogy fivérem hősi halált halt, apám fogságban tűnt el, anyám pedig öngyilkosságot követett el. Házunkat a rendőrség „vette igénybe”, földünket kiosztották. Nekem először ún. csereingatlant juttattak, amelyen feleségemmel gazdálkodni kezdtünk, Remetepusztán. Később azonban ezt a birtokocskát is „föl kellett ajánlanom”. Az állami gazdaság – „szívességből” – traktorosként alkalmazott. Az osztályharc éleződése miatt több munkahelyről elbocsátottak, s csak a várpalotai bányában tűrtek meg. Egy egykori osztálytársam és némi életrajz-hamisítás segítségével lettem gépállomási mezőgazdász, majd – a teljesítmény elismeréseként – megyei vezető agronómus. A leleplezéstől féltemben jelentkeztem továbbképzésre, elvégeztem – kitüntetéssel – a Vörös Tanárképző Intézetet, majd mezőgazdasági mérnöki és később agrárműszaki doktorátust szereztem.
Nyelvtudásom és képesítésem révén alkalmaztak főszerkesztőként a Mezőgazdasági Kiadónál, később megbíztak az irodalmi osztály vezetésével. Mivel 1956-ban a Forradalmi Bizottság titkárává választottak, célszerűnek látszott vidékre mennem. A Lovászpatonai ÁG főagronómusaként tűntettek ki néhány jelvénnyel.
Ezután pályáztam a Mérnöktovábbképző Intézetbe, ahol később egyetemi tanár címhez segített a véletlen; egyúttal kineveztek az akkori MÉM miniszter személyes műszaki tanácsadójává. Ebben a minőségben számos külföldi városban tartottam előadásokat (Berlin, Koppenhága, Tokió stb.), majd meghívtak a Kertészeti Egyetemre az agrárgazdasági tanszék vezetésére. Ugyancsak véletlen folytán ismerkedtem meg egy amerikai professzorral, az ő javaslatára vendégelőadóként ügyködtem a Dél-Mississippi Állami Egyetemen néhány hétig.
Eközben nyomtatásban megjelent több mint 1000 cikkem, tanulmányom, 11 könyvem. Az MTA illetékes bizottsága sokáig elzárkózott tudományos minősítésemtől – származási okokból kifolyólag. Így csak későn szerezhettem meg a Ph. D. fokozatot.
Gazdálkodási és irodalmi gyakorlatomban a természetszerű módszerek alkalmazására törekedtem. Néhány újszerű elgondolásomat az akkor hivatalos fölfogás elutasította, mindenekelőtt a talajművelés és a növényvédelem tekintetében. (Többek között máig sem fogadták el azt a nézetemet, hogy az ún. talajerő nem skalár, hanem vektor.)
A Biokultúra Egyesület megalapítását a minisztérium nem engedélyezte, ezért hasonló gondolkodású barátaimmal klubként működtettük. Később emelkedett egyesületi rangra, s ennek az egyesületnek örökös tiszteletbeli elnökévé választottak. (A cikk megjelenése óta az egyesület szövetséggé alakult. Szerkesztői megjegyzés.)
Terménybemutató és verseny az Országos Biokultúra Klubban (az egyesület elődszervezetében, 1985), A zsűri elnökeként árgus szemekkel figyelem a pályázók terményeit. Mellettem a képen balra Győrffy Sándor.
Jelenleg nyugdíjasként dolgozom az Országos Mezőgazdasági Könyvtár és Dokumentációs Központ kiadta lap, az Európai Unió Agrárgazdasága főszerkesztő-helyettese gyanánt; egyszersmind előadok a Szent István Egyetem budapesti karán, ahol ökonómiát és ökológiát tanítok, valamint a német és angol szakfordítók továbbképzésében veszek részt.
Legutóbbi, német nyelven megjelent könyvünk a közép-kelet-európai agrárátalakulásról szól, az Egyesült Államokban angolul fog a közeljövőben megjelenni. A Talajművelési Társaság és az Értékelemző Társaság tiszteleti tagságával tüntetett ki nemrég.