Biokultúra – 1999. június-július szám, 3. old.
Sajnos a szövetkezet emlegetése sok idősebb ember szájízét megkeseríti. A letűnt rendszer egyik tévedése, majdnem azt írtam: bűne volt az erőszakos „kollektivizálás”. Ehhez mindenekelőtt föl kellett szabdalni a falusi társadalmat. Az idegenből átvett jelszó: támaszkodj a szegény parasztra, nyerd meg az ügynek a középparasztot és harcolj engesztelhetetlenül a kulák ellen – a fiatal nemzedék fülében ma már idegenül cseng, szerencsére. Legtöbbjüknek mit sem mond ez az elhatárolás, amely egyébként a maga korában is gyakran egészen egyéni önkényeskedésre alapozódott. Így rekesztett ki becsületes, szorgalmas gazdákat az egyenrangú állampolgárok köréből.
Még maga a törvény betűje sem szolgáltathatott igazságot, hiszen eleve az aranykorona-érték szerint húzta meg az osztályhatárokat. Márpedig az 1870 körül megállapított mértékegység háromnegyed évszázad alatt szinte teljesen értelmét vesztette. (Elég szomorú, hogy máig se alakult ki különb mérce: még a közelmúlt névleges kárpótlásait is ehhez igazították – jobb híján – az igazság helyett.)
Nos, szó, ami szó: a téeszcsék, majd később a téeszek összetákolása folyamán a fürdővizet gyakran gyerekestül öntötték ki. Tudniillik a szövetkezettől – mint olyantól – azelőtt nem idegenkedett a falvak népe. Gondoljunk csak vissza a Hangya Szövetkezetre, amelynek később annyi csúnya és valótlan vádat zúdítottak a nyakába – nem illett a keleti képbe, mint afféle „tőkés képződmény”. Holott a Hangya – akárcsak a német Raiffeisen – okosan nyúlt „hangya-szorgalmú” tagjainak a hóna alá, személyválogatás nélkül. Segítette a termelés, földolgozás, értékesítés minden szakaszának lebonyolítását; gondoskodott olcsó beszerzési forrásokról, kedvezményes hitelekről.
Igazán kár, hogy ennek „az egységben az erő” jeligének manapság a biotermelésben sem akaródzik érvényesülnie. Pedig ha valahol, hát ott ugyancsak elkelne. Az ökogazdaságok – méretüktől függetlenül – a szó szoros értelmében megszenvedik, megsínylik a túlbuzgón és gyakran szakszerűtlenül vegyszerező szomszédságot mérgezéstől joggal viszolygó kártevők tömegestül, sértődötten és sértetlenül menekülnek át a békésebb, bűzmentes környezetbe.
Ha viszont sikerülne tágasabb, összefüggő területen Betartani a barátságot a természettel, a környezettel, minden bizonnyal jobb eredmények születnének – meghálná növény, állat, főleg a talaj. Hasonló helyzet alakulhatna ki a beszerzéssel és forgalmazással.
Pár évtizede „jobb” előadók szívesen vezették be beszédjüket ezzel a költői fordulattal: Persze, elvtársak, nem életlen…” Jómagam ugyan igyekeztem elkerülni ezt a angzatos szólamot, de abban biztos vagyok hogy nem készen alaptalan. Korántsem véletlen, hogy néha a kívánatos eszközök, anyagok vajmi nehezen hozzáférhetők, mint például: a kitűnő természetes trágya, az alginit. Az sem véletlen, hogy a biogazda vagy -kertész sokszor drágán vásárol, portékáját meg olcsón kénytelen eladni.
Hej, ha sikerülne leküzdeni az évtizedek alatt joggal fölgyülemlett bizalmatlanságot, gyanakvást! Ha nem vinnők túlzásba a „kiki magáért” csúf és káros elvét, bizony előbbre tartanánk. Könnyen elképzelnék olyan, talpig tisztességes szövetkezetet, ahol minden tag jól járhatna. Ötleteit, elképzeléseit se kellene föladnia, sőt a színe-javát megoszthatná „hasonszőrű” társaival.
Nézzünk csak körül. Maga az Európai Unió se más, mint egy jókora szövetkezet. Nyilván senki sem fogja benne az északi államokat arra biztatni, hogy – mondjuk – olaszokkal, spanyolokkál versengjenek a narancstermesztésben. Ehelyett valóban kialakították a békés, verseny feltételeit. Lényegében ugyanígy folyamodhatnánk a munkamegosztáshoz „kicsiben” is, egyúttal kihasználhatnók a közösség kínálta előnyöket.
Kinek is tagadná bárki: az ökologikus gazdálkodás érdekeket sért. Elsősorban azok érdekeit, akik özönével árasztják világszerte cifrán címkézett csodakészítményeiket. (A puszta fölsorolásuk egy kötetet tölthetne meg.) A nemzetközi nagyvállalatokkal egyegy magános „bioremete” nem győzi a harcot. Ha ellenben megkeresné a szövetségeseket egy gyorsan izmosodó társulásban, megsokszorozhatná erejét, sőt a portékáját se volna kénytelen áron alul elvesztegetni.
Napjainkban a kormányzat szívvel-lélekkel, anyagi támogatással áll a szövetkezeti – az igazi szövetkezeti – gondolat mellé. Ezt sem szabad kifelejteni a számításból.
Ne tekintsük tehát az ökologikus gazdálkodást valamiféle szórakoztató szeszélynek, sokkal inkább a jövő fontos kereseti ágazatának. Ahogyan – többek között – az EU-ba frissen belépett osztrák szomszédaink teszik, immár kerek 350 000 hektáron.
Kétségtelen, hogy egy-egy egyedül szállongó fecske nem csinál nyarat. Nincs ez másként a gazdaságban sem. Még akkor sem, ha finomkodva, előkelően agrárrumnak nevezzük.
Ha már a latinozásnál tartunk, idézhetnék tőlük egy mondást, amely szerint „hajózni pedig szükséges”. Igaz, hazánk határait mostanság nem mossa három tenger, mint valamikor. Még folyóinkon is csak akadályok között bujkálnak a vízijárművek. Az édes anyaföld azonban még jórészt megmaradt. Edes is maradt mindaddig, amíg el nem keserítettük a túlbuzgó mohósággal terpeszkedő vegyipar áldásaival.
Hátha még nem késtünk le arról, hogy véd- és dacszövetséget kössünk a bioszövetkezetek falai között.
Dr. Sárközy Péter