Intenzív extenzitás

Biokultúra – 1998. május szám, 4-5. old.

Az extenzív, főleg magyarul: külterjes gazdálkodás még ma is számos szónoklatban lekezelő, becsmérlő mellékízt kap. Akár a „paraszt” elnevezés, amelyről a letűnt rendszer enyhítő-díszítő jelzői (dolgozó paraszt, munkás-paraszt szövetség stb.) se tudták az elmaradottság ragadványait levakarni. (Bezzeg az angol „farmer”, a német „Bauer” megtisztelő cím…)

Az extenzív ellentéte; az intenzív (belterjes) jelző az idők során szépen kigömbölyödött. Terjeszkedő, erős összpontosítással végzett, korszerű eljárások után nyúládozó, fölfokozott, élénk buzgólkodást festett alá. Mivel pedig a bio- vagy ökogazdálkodást a közhiedelem külterjessé minősítette, azt nyilván csak a haladás fékjei, a maradi, kezdetleges, babonás őstermelők gyakorolhatják…

Vitatkozzunk egy kissé! Az intenzív szó a latin íntendere igéből burjánzott elő. Az ige eredeti jelentése: kifeszít, erőltet. Az intenzív gazdálkodást az irodalomban a területegységre vetített befektetés (marxista megjelöléssel: élő- és holtmunka) növekvő mennyiségével jellemezték. Az EU tagjai ehelyett a föld, a tőke, a munka és a vezetés kölcsönhatásaival mérik.

Akár így, akár úgy csűrjük-csavarjuk, a belterjesítés nálunk régebben a szerkezeti átalakulást fejezte ki, több célgép, tömérdek vegyszer, sok bonyolult műszaki berendezés és építmény, egyúttal jóval kevesebb személyzet bevonásával. Mivel pedig a földnek (mint egyszerű „tartóközegnek”) jó ideig csupán „eszmei” értéket tulajdonítottak, különleges jellegét meglehetősen alábecsülték. Ugyancsak kevés fi­gyelmet szenteltek arra, hogy kielégítsék az állat sajátos élettani igényeit. A nö­vénnyel együtt úgy kezelték, mint a tárgyi termelés puszta eszközét. Rá se hederítettek, hogy meddig bírja az élővilág az erőszakos „intenzifikálást”. Az olyan „ósdi” összefüggésre, amilyet a csökkenő hozadék törvénye mutat ki, egyszerűen fittyet hánytak. Föltételezték, hogy amiről nem beszélünk, az nem is létezik.

Igaz, senki sem tagadhatja, hogy az ebben a könyörtelen szemléletben kibontakozó ipari mezőgazdaság helyenként (és egyes ágazatokban különösen) látványos számszerű eredményekkel dicsekedhetett. De vajon milyen áldozatok fejében?

Lopakodó ellenvélemények

Egyes szakemberek károgása eleinte nem sok nyilvánossághoz jutott, s ha igen, akkor is süket fülekre talált, kiváltképpen a mennyiségi mutatók bűvöletében. Igaz, világszerte sokfelé hajszolták a csúcsteljesítményeket. (Még olyan szólás is járta, hogy a felső határ az égbolt!) Tömérdek, egyre szennyezettebb víznek kellett lefolynia nemcsak a Dunán, a Tiszán, ha nem a Volgán, a Rajnán, a Mississippin meg számos más folyón, mire erősödni kezdett a felocsúdás hangja. Nem csekély erőfeszítés árán nyert polgárjogot a fönntartható mező-gazdaság világszerte terjedő képzete. Vagyis azé a mezőgazdaságé, amely a természeti értékek éktelen pazarlása nélkül állít elő gazdaságos hozamot.

Persze a nemes törekvést számviteli adatok is alátámasztották – egyedül „szívjóságból” aligha futotta volna rá. Kiderült ugyanis, szabatos számítógépes közreműködéssel, hogy a nyakra-főre ömlesztett anyagi rá­fordítás bizonyos határon túl már alig-alig hajt hasznot. (A törvény a csökkenő hozadékról akkor is érvényes, ha semmiféle parlament se hagyja jóvá.) Minél magasabbra tornásszák föl a termelési szintet, a tetőzésen annál inkább sántít a megtérülési kamatláb.

Példának okáért az erőnek erejével kisajtolt növényi vagy állat többlettermék utolsó tonnái a termelőnek rendszerint már jóval többe kerülnek, mint amennyit a tőzsdén fizetnek értük. Minthogy pedig ez a körülmény az intenzitás szorgalmazóinak már a zsebükbe vágott, gyorsan el kellett gondolkodni rajta. Ettől fogva az integrált vegyszerezést maguk a kemizálók kezdték hirdetni. Szószólói mindössze annyi műtrágya, növény- és állatvédő (meg serkentő) készítmény használatát ajánlják, „amennyi éppen szükséges és elegendő”. Mások amellett kardoskodnak, hogy az alkalmazott szer okvetlenül legyen környezetbarát(Sajnos ez a barátság gyakorta ugyancsak egyoldalú, mert a környezet bizony nem mindig fogadja á készítményt élettani barátsággal.) 

Lisa

Amerikában született ez a betűszó, a low input sustainable agriculture (= kis befektetéssel fenntartható mezőgazdaság) rövidítése. A lényege: érdemes szerényebben akkora hozammal beérni, amelyben a szükséges ráfordítás még hatékonyan érvényesül. Azaz ameddig az anyagra, eszközre, bérre, járadékra stb. kiadott összeg legalább annyit fial, mintha a barázda helyett a bankba fektették volna be. Ezen a (némileg „a kecske is jóllakik, a káposzta is marad”) felfogáson tisztes nyereségre lehet szert tenni, mellesleg a termőföld sem sínyli meg a goromba beavatkozásokat, sőt az utód számára jut is, marad is valami. Így a kötelező ugaroltatás, az EU-kifejezés szerinti „pihentetés” is fölöslegessé válik.

Bio(öko)szemlélet

Nos, az ökogazdálkodás rúdja egyik említett irányzathoz sem láncolódik szorosan. Eddig még nem cáfolták meg azt a feltevést, hogy a természet már feltárt (és még fel se tárt) erői nem egyszerű skalárok, hanem vektorok. Éppen ezért nem elég mennyiségi jellemzőiket nyilvántartani, hanem ezen felül irányultságukat is figyelembe kell venni. Vagyis akkor járunk el helyesen, ha a szóban forgó erőkkel mindenkor párhuzamosan igyekszünk tevékenykedni, és sohasem keresztezzük, főleg nem nyomjuk el őket.

Tudvalevő: a természet évmilliókon keresztül kifogástalanul működött. Kihevert olyan súlyos katasztrófákat, amilyen pl. a meteor-becsapódás, az özönvíz, a jégkorszak, el Nino, miegymás formában sújtotta. Azt a sok pörölycsapást azonban, amelyet mi pillanatnyi sikereket hajszoló emberek – az olykor öncélú műszaki fejlesztés jegyében – osztogattunk, már csak üggyel-bajjal tűri. Ha továbbra is ilyen ütemben folytatódik a talajrontás, a víz, a levegő szennyezése, akkor a Föld lakói nemsokára maguk is belerokkannak, vagy úgy eltűnnek, mint egykor a hatalmas dinoszauruszok. Baljós jelek máris fel-feltünedeznek az üvegházhatás, az ózonlyuk, az időjárási szélsőségek árnyékában – talán elegendő, ha a testi-lelki betegségek tömeges kirobbanására utalunk.

Az ökogazdálkodás baráti békejobbot szeretne nyújtani a megbántott, agyonsértett, fölsebzett környezetnek. A környezetnek, amelynek valamennyien részei (nem urai!) vagyunk. Szó sincs róla, hogy a bioterméket, az egészséges betevő falatot kényelmes-lustán, kevesebb befekte-téssel szeretnénk előállítani. Nem szabad fogalomzavarba esnünk, sőt egyes, az EU-ban is többféleképpen értelmezett szakkifejezéseket mai szemlélettel kell átértékelnünk. Az extenzi-vitás – felfogásunk szerint – semmiképpen nem jelenti a „jó gazda gondosságával” végzett műveletek mellőzését, elhanyagolását. (Az Európai Unió sem ilyen értelemben utal rá!)

Jelenti ellenben a talaj, a növény, állat természetes term(el)ő képességének ésszerű hasznosítását, természetük megerőszakolása nélkül. Jelenti továbbá az eleven „termelő eszközök” létfeltételeinek figyelembevételét, s evégből hajlandó a kiugró (de az esetek túlnyomó részében csak átmeneti jellegű) csúcsteljesítményekről lemondani. Ehelyett az ún. életteljesítmény növelésére törekszik, s így végső soron (bár lassúbb forgási sebességgel) ugyanolyan – ha nem különb – hozamokat ér el, mint a mesterségesen felszított, felkorbácsolt, „bérlőszemléletű” gazdálkodás.

Ez a fajta extenzív rendszer felel meg a legtöbb EU-tagállamban is a környezet és az élővilág hasznos kapcsolatának, különösen a biogazdálkodás keretei között.

Ami a ráfordítást illeti, nem állíthat­juk, hogy az kevesbedik. Sőt inkább több – főleg szellemi – erőfeszítéssel, de kártétel nélkül akarunk sikert elérni. Vállvetve óhajtunk együttműködni a természetes folyamatokkal, akár növényt termesztünk, akár állatot tenyésztünk. Fel akarjuk használni az ősi megfigyeléseket, tapasztalatokat – a legkorszerűbb tudomány fénykévéi között. Tényekkel igazolhatjuk, hogy módszereink gazdasági egyenlege bízvást vetekedhet a legiparibbakkal. Őszinte örömmel tölt el bennünket a tudat, hogy nézeteinkkel nem állunk egyedül. Vajon véletlenül támogatja-e az IFOAM világszervezet, ennek keretében az Európai Unió ugyanúgy, mint az Egyesült Államok számos létesítménye az „áttérést”? Vajon éppen osztrák szomszédaink – a mieinknek alig felényi mezőgazdasági területükön – csak ötletszerűen valósították már meg az igazoltan természetszerű módszerek bevezetését kb. 350 ezer hektáros méretben? Hasonló irányzat érvényesül egyébként Németország keleti tartományaiban.

Érdemes Láng István akadémikusnak a New York-i tanácskozással kapcsolatos bejelentését idézni: Magyarország akár az EU biokertje lehetne. Ha tetszik, ha nem, valamit tudomásul kell vennünk. Egyelőre kizárólagos életterünk, a Naprendszer egyik elemét képező bolygónk maga is önszabályozó rendszerként műkö­dik. Minden meggondolatlan, durva beavatkozás gyászos következményeit magunknak kell viselnünk. A palackból kiengedett szellemet képtelenek leszünk visszagyömöszölni és ledugaszolni.

Kár volna tehát olyan tévhitben ringatózni, hogy a mezőgazdasági termelés csak akkor intenzív, illetve belterjes, ha a közvetlen emberi közreműködést szinte kiiktatjuk belőle. Ilyen szempontból a régebbi értelmezés helyesbítésre szorul. Akár hegeli dialektikával beszélhetnénk az ellentétek egységéről, vagyis arról, hogy a korszerűen külterjes (extenzív) gazdálkodás intenzitási mutatói, viszonylagos jövedelmezőségével együtt, minden további nélkül – hosszú távon – javíthatók. Egyúttal meg kell jegyezni: súlyos tévedés, hogy az agrár-foglalkozásúak részaránya határozza meg valamely állam gazdasági vagy érdemi-értelmi színvonalát. Sokkal többet számít, hogy mennyi termelési értéket állít elő egy-egy dolgozó, bármelyik ágazatban tevékenykedik. Így ikresedik az ökológia az ökonómiával. Persze „elemberteleníthető” bármely szakterület – tehát a mezőgazdaság is. Ez azonban sem több, sem jobb eredménnyel nem kecsegtet, legfeljebb a munkanélküliség rémét idézi fel.

Az ökológiai gazdálkodás az egyedi helyzetekhez és termőhelyekhez igazított, az egyedi jelenségekre „rászabott” módszereket vet latba általános kaptafák (egyetemes érvényű technológiák) helyett. Ehhez kell – fő befektetés gyanánt ­sok egyéni tudás, sok szakértelem, sok szorgalom, Az igazán belterjes ökogazdálkodás pontosan ettől lesz emberi léptékű, egyúttal szigorúan a természeti adottságokhoz illeszkedő megoldások sorozata. Bátran merjük állítani, hogy egyszer­smind a termeléssel egybekötött, alkalmazott környezetvédelmet is jelent. Aki pedig lekicsinylően legyint rá, annak valójában a fogalom belső tartalmáról nincs fogalma.

Dr. Sárközy Péter