Biokultúra – 1998. november szám, 15. old.
Nem tehetek róla, néha úgy érzem: szélmalomharcot vívunk. Mégsem egészen hiába: Szerény eszközeinkkel, gyér fegyverzetünkkel megpróbáljuk kizárni az élelmiszer-gazdaságból az olyan beavatkozásokat, mint a génbeütés, génátültetés, általában az öröklöttség művi, mesterséges változtatása. Ámde az efféle eljárások futótűzként terjednek, s nyomaik gyakran szinte kimutathatatlanok.
A jeles biológus, Erwin Chargraff, éppen az, aki „a mélybe hatolt” és meghatározta a DNS mibenlétét, különös kijelentést tett. Eszerint az ember rosszul cselekedett, amikor két magba kotnyeleskedett be. Egyik az atommag, a másik a sejtmag. Azonban látjuk, tudjuk: a kutatók – mondhatnám – nem férnek a bőrükbe. Sokan szeretnének (nyilván önzetlenül!) hírnevet és mellesleg még egy magot – pénzmagot – szerezni. A következmények viszont beláthatatlanok.
Nem vitás, a hasadó anyagokat fölhasználhatják békés energiatermelésre. (Csernobil bizonyára olyan kivétel, amely erősíti a szabályt.) Ugyanakkor, hasonló elvek nyomán veti rá árnyékát az egyre tökéletesebb hidrogénbomba fenyegetése az emberiségre. Hasonlóképpen mutatnak ki ragyogó eredményeket a géntechnika lovagjai. A szakmai körökben tréfásan „paradicsom-lélekidomároknak” sikerült kiválóan feszes bogyójú. fajtát előállítaniok egyetlen géncsere segítségével. (Igaz, az íze nem az igazi, de hát a külcsín nem mindig jár együtt a bel-beccsel.) A fölbuzdult tudósok begénezik a szóját, a kukoricát, ki tudja hány más növényt, persze az állatokat se hagyják békén. Egymáson tesznek túl a műveletek megszállottai, s ki tudja, hogy az „eldobott kő hol áll meg”.
Jó, hogy a természetbarát mozgalmak hívei kerülik ezeket az eljárásokat. Igen ám, csakhogy – mint Goethe írja – nehéz a helyes utat a tévúttól megkülönböztetni. Tény és való: vajmi bajos ma már egy-egy élelmiszer-készítményről megállapítani, hogy nem keveredett-e az összetevői közé „begénezett” alapanyag.
A világcégek – tisztelet a kivételnek ismét! – többnyire fittyet hánynak az ilyen „előítéletekre”. Az ökológiát az ő szemléletükben elsuvasztja az ökonómia, vagyis a gazdaságosság. A lényeg a haszon, a nemrég még olyan megvető jelzőkkel illetett profit, s ennek érdekében itt-ott a „jámbor cseltől” sem riadnak vissza.
Lám, lám, az Európai Unió egy ideig dacosan tilalmazta a „megkezelt” szója meg kukorica behozatalát Amerikából. Aztán kiskapukat nyitott a falon, ma már szabad a gazda… (Kissé emlékeztet az ügy a kiónozott szénhidrogének – többek között a DDT és a HCH – esetére. Használni nem szabad egyiket sem, csak gyártani. Márpedig kötve hiszem, hogy a kész szert gondosan megsemmisítették.)
Nemrég sajnos magas helyről hangzott el: a géntechnikát elfogadta a közvélemény. Úgy is kifejezhetném: beletörődött, akár az atombombák szaporodásába.
Nem ártana, ha legalább a magunkfajta gondolkozásúak igyekeznének aggályainkat minden lehető módon közhírré tenni. Sovány kis lapunkban egy gyönge cikk – mint az enyém –, mi tagadás, nem sokat számít. Illetlen szólással: kutyaugatás nem hallik az égbe. Ha ott nem is, talán idelenn a földön lesz, aki fölfigyel, minél többen, minél gyakrabban emeljük föl szavunkat. Meg kell értetnünk, hogy nem a haladást akarjuk gátolni, fékezni, hanem a vaktában túlhajtott vágtatást az élet érdekeivel összhangba hozni.
Dr. Sárközy Péter