Biokultúra – 1999. február-március szám, 3. old.
Korunk egyik kimagasló tekintélye ugyancsak leszűkítette szónoklatában nemzeti vagyonunkat, amikor egyedül honfitársaink szellemi tőkéjére utalt. A világért se mernék vele közös tálból cseresznyézni. Mindössze azt a szerény kiegészítést engedélyezem magamnak, hogy földünk is akad elég. Bizony sokan irigylik tőlünk azt a kereken 8 millió hektárnyi területet amelyet Trianon óta is meghagytak. Együgyű paraszti eszem aligha számítható be a föntebb említett tőkébe. Mégis úgy gondolom, ez sem semmi.
Bármilyen furcsán hangzik is némely füleknek, Földünk „laza, termékeny takarója”, pár centiméteres rétege tart el bennünket – Horatius szerint – „akár fejedelmek, akár földhöz ragadt koldusok vagyunk”. Ezért is bátorkodom értékelni a földet.
Igaz, az érték fura fogalom. Szokták forgalmi vagy piaci, továbbá csere- és végül érzelmi értékét megkülönböztetni. A forgalmi érték nagyjából annyit jelent, hogy hány forintot vagy eurót pöngetnek le egységnyi felületéért. (Elég szomorú, hogy a hivatalos mérce még ma is az 1870. évi aranykorona módosulat, holott hát azóta egyet s mást változott a „piac”.)
A csereérték (divatosabban: barterüzlet) arra utal, hogy mit ajánlanak érte, akár „szőrért szőrt” formában, akár egyéb portéka fejében. Jóval bonyolultabb az érzelmi érték. Hovatovább azt fejezi ki, mennyire nőtt szívünkhöz az akácos tanya, a jegenyével szegélyezett tábla vagy a viruló kiskert; milyen emlékek fűződnek hozzájuk. Hasonlíthatnám ezt az értékelést a piros-fehér-zöld lobogóéhoz. Egyik ember szemében csupán egy föstött vászon, botra tekerve. A másik meg még az életét is áldozta érte. Hogy ez túlzás? Lehet. Láttam ilyen túlzást, nem is egyet, a bizonyára helytelenül félre vezetett nemzedék körében a háború alatt, sőt az oly sokat kárhoztatatott forradalom idején is.
Ámde az is elő-előfordult, hogy valaki nem bírta elviselni, amikor néhány holdját „betagolták” a közösbe – belepusztult szegény. Ezért is hiszem, hogy a föld értéke sajátos, különleges érték. Jól tudom, a mezőgazdaságról sokan vélekednek úgy, hogy nem más, mint az ipar egyik válfaja. (Ezt a nézetet – az egyébként tisztelet re méltó – A. D. Thaer „dobta be” a köztudatba, de behatolni csak jóval később tudott. Végül is felső parancsra.)
Amikor a daliás időkben az állami gazdaságot szolgáltam, már megtanultam: az egyénnek vagy önérzete, vagy családja lehet. A kettő néha nehezen fér össze. Szigorú és temérdek vörös kitüntetéssel díszelgő főnököm szépen kiokosított. Talajtanból is. „Vedd tudomásul, hogy a talaj pusztán a növény tartóközege. Más szerepe nincs. Az istállótrágya pedig a szó szoros értelmében agrárszemét. A jövőt, tehát a hatalmas hozamot az öntözés, a gép, a vegyszer határozza meg. Haszontalan szerszámot – ásót, kapát, kaszát – lovat pedig csak múzeumban kívánok látni.”
Mi tagadás? Alázatosan hajtottam fejet, nem ellenkeztem. Semmi kedvem se volt visszatérni a bányába, „a széncsata hőseként”. Addigra már mindennemű hősködésről leszoktattak a Gulag vendégszerető légkörében.
Bezzeg ma már más jelszavak járják. Egykori derék „kemizátorok” inkább a biotechnológia felé tapogatóznak, hogy ami elvész a vámon, megtérüljön a réven. Utóvégre ki kell segíteni azt a kontár természetet! Fogcsikorgatva tűrik azokat a bárgyú kijelentéseket, hogy a talaj él, mint a benne, rajta nyüzsgő szervezetek. Ugyanúgy meghálálja a jó bánásmódot, ugyanúgy megsínyli a gyötrést, fojtogatást. (Nem hiába mondjuk, hogy talajunk legutolsó termése már az aszfalt.)
Sajnos az utóbbi fél évszázad sokat ártott, mióta a gazdálkodásról termelésre tértünk át. Az irdatlan fairtások, a hebehurgya tömbösítések legalább annyira megzavarták a vízháztartást, megrontották a szerkezetet, mint a „minél rosszabb, annál jobb” igyekezettel osztogatott kárpótlási nadrágszíjak. Tömérdek termőréteg sodródott el, fékezetlenül pusztított az erózió.
Mégis úgy rémlik, mintha az erózió több kárt tett volna az agyakban, mint az agyagban, vályogon, homokon. Vajmi keveset segített a gép vegyszer egyeduralom. A vízöblítéses istállókból kicsorgó fekete patakok gyakran többet szennyeztek, mint használtak a környezetnek. A korszerű trágyakezelés, a komposztálás sokfelé ismeretlen fogalommá, fölösleges fóradózássá minősült.
Pedig tudomásul kellene venni, hogy a földművelés, növénytermesztés, állattenyésztés emberi közreműködést (is) igényel! Még a legújabb példakép gyanánt emlegetett USA farmere se válthat couch potato („fotelkrumpli”) szerepkört, tehát nem ücsöröghet naphosszat a képernyő előtt – Internet ide vagy oda.
Meg aztán el kell tűnődnünk. Az Európai Unió kapuján zörgetőt nem látják szívesen, ha üres tarisznyával érkezik. Hiába buzog a szakember fejében a legkorszerűbb tudomány, ha nincs hol kifejtse képességeit. Meggyőződésem: veszélyesen hiú ábránd, hogy a lakosság töredék része állítsa elő a bel- és külföldre szánt élelmiszert, ipari alapanyagot. A ritkaságok, különlegességek, újabban egyre divatosabb ökotermékek előteremtéséhez nem elég a műszaki lendület.; szív, sőt – uram bocsá’ – néha kéz is kell hozzá. Több mint bűn, súlyos hiba volna azt a bizonyos 8 millió hektárt „ebek harmincadjára vetni”. Hiszen régi mondás: ki mint vet, úgy arat – de ez az igazság még a 21. században sem vesztette el érvényességét.
Dr. Sárközy Péter